BFF Interjú – Kleb Attila
Nagyon különös időket élünk, muszáj megkérdeznem: Ti hogyan vészelitek át a koronavírus terjedése miatt kialakult válsághelyzetet és a bezártságot?
Még nagyon az elején vagyunk az egésznek, nem tudjuk hova és meddig tart ez a bezártság. Örökmozgó, aktív típus vagyok, így gyakorlatilag az első napokban találtam magamnak olyan elfoglaltságot, ami leköti az energiáimat és a gondolataimat, így nincs időm kétségbeesni. Egy önkéntesen szerveződött, a Művészek az Otthoni Oktatásért (motto.suli.hu) nevű projektben veszek részt sok-sok színész és zenész baráttal együtt, aminek a célja, hogy a magyartanárokat segítsük a kötelező irodalom közvetítésével a diákok felé. Az első naptól kezdve szerkesztem és vágom a kapott videókat és természetesen a szervezésben is aktív vagyok. Azon kívül, hogy jót teszünk és segítünk vele, rendkívül izgalmas verseket és novellákat hallgatni, jobbnál jobb előadásban, amiket valahol mégiscsak a kényszer szült. Mindenki otthon, a telefonjával, a webkamerájával rögzíti a felvételeket. Felemelő érzés, ahogy megmozdulnak és napról-napra egyre többen csatlakoznak az egyetemi hallgatóktól a Kossuth-díjas művészekig.
A fotófesztivál kínálatának egyik büszkesége a március elején a Godot Kortárs Művészeti Intézetben nyílt kiállításod, a CLOSER. Sikere érthető: lenyűgöző portrék a kulturális élet híres-neves szereplőiről, nagy méretben egy impozáns kiállítótérben. Milyen út vezetett idáig?
1986-ban első mesteremnek, Fényes Tamásnak köszönhetően, az MTI Kultúr rovatában kezdtem hivatásszerűen fotózni. Főleg a hazánkba érkező világsztárok koncertjei, a kortárs tánc és a Radnóti Színházi előadásai tartoztak hozzám. Ekkor teljesedett ki a zene és a színház iránti vonzalom, alakultak a barátságok. Nagyon intenzív időszak volt, mely kitarott egészen a kilencvenes évek közepéig, végéig. A rendszerváltással együtt születtek az izgalmas produkciók, egyre több előadó érkezett nyugatról. Igazi tobzódás volt. Olyanokkal dolgozhattam együtt, mint Friedmann Endre, Molnár Edit, Pálfi Gábor, Wéber Lajos, vagy a ma már Németországban élő és alkotó, akkor szegedi tudósító Stekovics János, akinek az alföldi Lukács ikrekről síkfilmre készített portréi mai is etalonok számomra.
Öt csodás MTI-s év után átmentem a Mai Naphoz, ahol szintén fantasztikus közeg fogadott, a sajtó mai krémje dolgozott ott Horváth Pista főszerkesztő irányítása alatt. A kilencvenes évek közepén kerültem a Népszabadság Magazinhoz, ahol gyakorlatilag a lap kivéreztetéséig dolgoztam Völgyi Vera főszerkesztő és Féner Tamás mellett. Szerencsésnek mondhatom magam, mert három olyan szerkesztőségben dolgozhattam a pályám elején, ahol igazi alkotóműhelyek működtek, tele voltak olyan kollégákkal, akikre fel lehetett nézni, akiktől rengeteget tanulhattunk. A Népszabadság Magazin a béke szigete volt, nyugtunk volt a politikától, szinte teljesen szabad kezünk volt a lap alakításában. Mivel hetente jelentünk meg, csak nagyon ritkán volt, hogy egy anyagot SOS kelljen leadni, így volt időnk akár hosszabban is dolgozni egy riporton, interjún. Ekkor született meg az ötlet, hogy az interjúalanyokról ne a beszélgetés közben készüljön portré a presszóban, vagy az étteremben, ahol találkoztunk, hanem a lehetőségektől függően beviszem őket a műtermembe.
Mennyivel volt más a műtermi környezet?
Mivel az összes beszélgetésen jelen voltam, így nagyon sok információt kaptam a leendő modellemről, nem teljesen idegenként találkoztunk a négy fal között. Nagyon izgatott, hogy mit tudok kihozni az emberekből úgy, hogy nincs enteriőr, nincsenek kellékek, csak egy homogén falfelület, esetleg egy szék, vagy asztal és egyetlen lámpa.
A Magazin megszűnése óta szabadúszó vagyok és szinte csak portrékat készítek a műtermemben. Ez az, ami igazán izgat hosszú ideje. Többnyire olyan művészeket fotózom, akikhez személyes barátság köt, vagy ismerem a munkásságát, ugyanakkor a teljesen „civilek” előtt is nyitva az ajtó. Kihívás az, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg a műteremben vagyunk, meg tudjam mutatni azt az embert, akit látok, amilyennek látom. Épp ezért csak ketten vagyunk, asszisztens, sminkes és fodrász nélkül.
Mindig egy beszélgetéssel kezdek, ami egyrészt arra jó, hogy ismerkedjünk, a modellem oldódjon, másrészt pedig közben folyamatosan szkennelem az arcát, a tekintetét. Ez akkor is így van, ha barát jön hozzám a stúdióba, mert mindenkinek szüksége van az oldódásra. Még a színészeket is ki kell csomagolni, hogy önmaguk legyenek a kamera előtt és ne szerepet játszanak. Sosem instruálok, mindig hagyom, hogy azt csináljanak, ami az eszükbe jut, amihez kedvük van. Egy zavarba jött tekintet lehet ugyanolyan izgalmas és kifejező, mint akár egy röhögős, vagy egy komoly, szuggesztív arckifejezés. Mivel rengeteg ismert embert fotózom, sokan félnek megkeresni, azt hiszik, hogy sztárgázsival dolgozom, pedig nem. A fotózás szeretete motivál, nem a pénz.
A kiállításhoz azonban kellett még egy lökés…
2014-ben egy akkori élethelyzet hozott egy váltást, pontosabban egy teljesen új dolgot. Ahogy említettem, a zenének és a színháznak fontos szerepe van az életemben, némileg ebből következően ősszel megalapítottuk a Get Closer Concerts szervező irodát, amivel főleg a jazz jelenlegi és jövőbeli világsztárjait hozzuk Magyarországra. Nem véletlen a név választás, mert szeretnénk, hogy a jazz és a közönség ismét közelebb kerüljön egymáshoz. 2016 tavaszán már háromnapos fesztiválunk volt kilenc koncerttel és egy fotókiállítással. A jazz és a fotó nekem együtt jár, akárcsak a jazz és az irodalom. Azóta is minden fesztiválunk alatt, ahhoz kapcsolódóan van kiállítás is, így láthattuk már magyar, lengyel és olasz fotósok válogatott képeit. Ígéretet tettem, hogy az idei, ötödik fesztiválon én leszek a kiállító. Az általunk szervezett koncerteket természetesen mindig fotózom, mivel szervező is vagyok, gyakran van lehetőségem olyan helyről is képeket készítenem, ami másnak nem megengedett. Ennek ellenére a portréimból szerettem volna kiállítani. A jazz koncertek szervezése mellett elkezdtünk saját produkciókat is létrehozni, amelyekben amellett, hogy kiváló zenészekkel dolgozunk, a hazai színészek kiválóságaival dolgozunk. Így kerültek közülük is sokan a kiállított képek közé. Miután sikerült megszabadulnom a koncertszervezés kezdeti stresszétől és rutinná vált, elkezdtem a külföldi zenészekről is portréfotókat készíteni. Ez igazi kihívás, mert a koncert előtt, vagy utána van maximum öt percem arra, hogy a színfalak mögött, a színpad takarófüggönyét háttérnek használva elkészítsem A képet. Az ő esetükben a műteremben használt beszélgetésre nincs lehetőségem. Maximum arra hagyatkozhatok, ami a repülőtér és a szálloda közötti úton, vagy a vacsora alatt történik, azonban ez sosem olyan bensőséges, mint kettesben a műteremben.
Milyen elképzeléseid voltak a kiállítás formai megjelenéséről? Miért lett CLOSER a kiállítás címe?
Tavaly ősszel, amikor elkezdtük a kiállítást szervezni, az volt az álmom, hogy a portrék a lehető legnagyobb méretben kerüljenek falra, hogy léptékükben is különbözzenek a megszokottól. Ehhez kerestünk kiállítóteret, és egy kedves baráti házaspár (Laczkovich Borbála és Sáfár Zoltán), akik épp az új galériájuk megnyitására készültek, tárt karokkal fogadtak, majd a Budapest Photo Festival is pillanatok alatt a kiállítás partnere lett. Miközben Hujber Balázs díszlettervező barátommal és Fényes Gábor kollégámmal válogattuk a kiállításhoz a képeket, januárban kaptam a hírt, hogy a galéria területét jelentősen megnövelték, így majdnem kétszer annyi felület lett, mint amivel terveztünk. Szerencsére anyag van bőven, és magamat is aktivizáltam, rengeteg portrét készítettem január-február folyamán, amelyek láthatóak is a kiállításon. Van három olyan fotó, ami két nappal a kiállításmegnyitó előtt készült a fesztiválunkon résztvevő zenészekről (Lukács Miklós, Reuben Rogers és Gerald Cleaver), és van egy, ami a pénteki megnyitót követően, szombat este készült Richard Bona-ról, és vasárnap már falra is akasztottuk vele közösen. Ez utóbbi különösen izgalmas volt, előre lebeszéltem vele az egészet, kihagytunk neki egy helyet a falon, viszont olyan képnek kellett születnie az alatt az öt perc alatt, ami illeszkedett a mellette levőkhöz.
A kiállítás címe, a CLOSER részben a koncertszervező cégünk és a fesztiválunk nevéből jön, másrészt az emberközeliségből, ami ennél sokkal fontosabb számomra. Persze azt is mondhatjuk, hogy olyan közelről, olyan méretben láthatunk arcokat, amiket csak nagyon ritkán.
Portrékat sokan, sokféleképpen készítenek, több út vezet a jó képhez. Számodra mit jelent egy portré, mi a műfaj titka?
A portré maga az ember, a személy, aki az arc mögött van. Ha ezt sikerül megmutatni, a fényérzékeny anyagra rögzíteni, akkor jó egy portré. Sajnos nagyon sokan keverik az igazolványképet, a glamour fotót, a divatfotót a portréval. A glamour- és a divatfotó a látványról, a kreativitásról szól, míg a portré az Emberről. Épp ezért számomra ez egyértelműen fekete-fehér, hiszen a szürke milliónyi árnyalatában a létező összes szín benne van. Ezzel természetesen nem zárom ki a ténylegesen színes képeket, hiszen a kiállításon is van belőlük pár darab. Csak akkor érzem szükségesnek, ha valami olyan hozzáadott értéket ad a fotóhoz, amit máshogy nem tudunk megmutatni. Ott van erre remek példaként Steve McCurry világhírű, az Afgán lány című képe. Az a tekintet fekete-fehérben messze nem lenne annyira erős és kifejező, mint színesben.
Akik igazából inspiráltak a portréfotózás terén, ők is szinte kizárólag a szürke árnyalataiban képezték le az arcokat. Irving Penn, Richard Avedon és a tavaly elhunyt Peter Lindbergh is nagy hatással volt rám. Mindhárman rendkívüli módon értettek ahhoz, hogy kicsomagolják a modelljeiket, hogy lehámozzák róluk a rétegeket és a valós embert mutassák meg. Nagybetűs Mesterek.
A sok koncert és portréfotózás hallatán éjszakába nyúló, magvas beszélgetéseket látok magam előtt. Volt olyan vendéged, akivel szoros barátságot kötöttetek, vagy aki személyiségével teljesen elvarázsolt?
Az elmúlt évek elkényeztettek, rengeteg izgalmas emberrel sikerült találkoznom, dolgoznom. Ami igazán érdekes és tanulságos, hogy a tehetséges művészek szinte kivétel nélkül igazi, kétlábon járó emberek, mindennemű sztárallűr nélkül. Akkor van probléma, ha kompenzálni kell valamivel a tehetségtelenséget. Szerencsére nem ilyenekkel állunk, állok kapcsolatban. Nyilván a magyar zenészekkel és színészekkel lényegesen szorosabb, közvetlenebb a kapcsolat, mint a külföldiekkel. Nagyon sokukat barátomnak mondhatom, vannak, akikkel szinte napi a kapcsolatom.
A külföldi sztárokkal általában kevésbé közeli, de közülük is vannak jópáran, akikkel rendszeres és igazán baráti a kapcsolat. 2014 októberében, a legelső koncertünkre például a zenekar kubai származású zongoristáját, Omar Sosát és hangmérnökét, Marcót a fellépés előtti napon kora délutánra vártuk. Nem volt még dél, amikor kaptam a telefonhívást, hogy bombariadó miatt lezárták a marseille-i repülőteret, ezért csak éjfél előtt érkeznek kicsivel. Kimentem eléjük, a bemutatkozás utáni első kérdésük az volt, hogy hol tudnának enni valamit. Mondtam, hogy ilyenkor csak valami gyorséttermet, vagy törököt találunk nyitva, de feljöhetnek hozzám és összedobunk valamit. Kb. hajnali négyig beszélgettünk, ettünk és boroztunk. Omarral igazán közeli barátság alakult ki, azóta többször, gyakran a feleségével együtt is járt itt. Sokakkal alakult ki szorosabb barátság, velük online tartjuk a kapcsolatot. Az ismertebbek közül ilyen például Patricia Barber, Suzanne Vega, Erik Truffaz, Richard Bona, vagy Roscoe Mitchell.
Mit emelnél még ki a kiállítással kapcsolatban?
Ami igazán melengeti a szívemet a barátságokon túl, hogy a kiállításhoz készült egy mobil applikáció, ami felismeri a kiállított fotókat és extra tartalmat rendel hozzájuk. Szerettem volna, hogy ez ne csak egy életrajz, vagy egy YouTube link legyen, hanem valami személyesebb, ezért több zenésznek és színésznek is írtam és kértem tőlük valami személyes videó üzenetet, ami a nézőknek szól. A várakozásomon felül érkeztek videók, és ami a legmeghatóbb, amit két igazi legenda küldött. A 80 éves Roscoe Mitchell, az Art Ensemble of Chicago alapítója, a freejazz egyik atyja egy olyan videót küldött, amin életében először zenél együtt Milford Graves dobossal. Unikális felvétel, ahogy az is, amit a jazzbőgőzés doyenje, a 82 esztendős legenda, Ron Carter küldött. Stúdióba vonult és a Brandenburgi koncert harmadik tételét játszotta fel nekem. Az ilyen pillanatok azok, amik előre visznek, amikből építkezni tudok. Egész egyszerű a titok, a természetesség, az emberközeliség. CLOSER 🙂
A fotográfusok, művészek azok közé tartoznak, akiket ez a helyzet szinte megfoszt a legtöbb munkalehetőségtől. Ugyanakkor időt szentelhetünk végre korábbi projektjeink átfésülésére, tervezgetésre, személyes munkáink folytatására. Neked mennyire hiányzik a fotó ebben az időszakban? Kézbe veszed egyáltalán a gépet?
Jelenleg az önkéntes munkám tölti ki a napok jelentős részét, a köztes időkben rendezem az archívumomat, bepótlom az elmaradásokat, próbálok rendet tenni a kis irodámban. Mivel a fotók feldolgozását és a koncertszervezést is a saját home office-omban bonyolítom, rengeteg felhalmozott cucc várja, hogy a helyükre kerüljenek. Talán lesz rá időm és energiám, hogy a kettőt valamelyest elkülönítsem, legalább fizikálisan.
Épp a válsághelyzet második hetében kaptam meg az új fényképezőgépemet, egy Fujifilm GFX 50S-t, amit imádok, és a Fujifilm Magyarország jóvoltából többször is használhattam korábban a portrék elkészítéséhez. A gépet gyakorlatilag csak élesben használtam, nem volt eddig időm a barátkozásra, ismerkedésre. Remélem, erre is lesz most lehetőség, persze a legszívesebben használnám, és alkotnék vele. Van több fotózás, amit bizonytalan időre el kellett halasztanunk, alig várom, hogy villanjon a vaku.
Karriered bő harminc éve kezdődött az MTI-nél. Menjünk azonban még visszább az időben: hogyan találtál rá a fotózásra, mikor jöttél rá, hogy komolyabban is szeretnél vele foglalkozni?
Szüleim mérnökemberek, anyu építész, apu pedig mérnökgeológus. Mindkettőjüknek a valós értékek a fontosak, nem a materiális dolgok. Épp ezért telek- és autóvásárlás helyett mindig az utazást, a világ megismerését tarották fontosabbnak. Amikor csak tehettük, utaztunk. Aki élt a rendszerváltás előtti időkben, emlékszik rá, hogy háromévente volt csak lehetőség nyugatra utazni. Minden alkalmat kihasználtunk és mentünk. Apu ugyan nem volt lelkes fotóamatőr, de rengeteget fotózott az utazásaink során, és mindig csak diára. Otthon nagy vetítések voltak, miután hazaértünk. Még alsó tagozatos voltam, amikor megkaptam egy régi gépét, egy Altixot, azonban gond volt a mechanikájával, ezért kaptam egy olyan gépet, amivel szerintem a generációnkból sokan kezdtük a fotózással való ismerkedést. Ez egy Szmena Szimbol nevű szovjet gép volt kis piktogramokkal, a távolság állításához arc, hegy, hegyek, a blendézéshez napocska, nap felhővel és felhők. A zársebességre már nem emlékszem. Innentől kezdve menthetetlenül az osztály tudósítója lettem.
Voltak olyan szülők, akik rendszeresen szerveztek nekünk kirándulásokat a hétvégékre, ahova az osztályból szinte mindig mindenki eljött. Naplót is vezettünk ezekről a túrákról tele vicces sztorikkal, melyeket a fotóim illusztráltak, mint amikor Szebényi csaknem két oldalon keresztül részletezi, hogy Mikó seggen csúszva jutott le a hegyről a völgybe, tele bemozdult képekkel. A gimit már egy Zenittel géppel, és a hozzá tartozó 58mm-es Helios objektívvel fotóztam végig. A negyedik év végén két tablónk készült, egy hivatalos és egy úgynevezett bolond-tabló, mely az osztálytársakról bulikon, kirándulásokon készült képekből állt össze. Ekkor már a negatívokat is én magam hívtam elő az alagsorban kialakított kis laborban, ahogy a nagyításokat is itt készítettem. Amikor érettségi előtt el kellett dönteni, hogy hova tovább, már nem volt bennem kétely, hogy a fotózás irányába szeretnék továbbmenni. És ekkor eldőlt…
Érdekes adalék, hogy a családban volt és van még fotós. Anyai nagyapám testvére, Rácz István, aki a finn-orosz háborúban dolgozott haditudósítóként, majd a műtárgyfotóival vált nemzetközileg elismertté. Másodunokatestvérem, Egyed Péter is ezt a csodálatos szakmát űzi, méghozzá igen jól.
Az évek során voltál már fotóriporter, képszerkesztő, szabadúszó fotográfus is. A portrékon kívül melyik fotós műfajt érzed a legközelebb magadhoz?
A portré az első, ez kétségtelen, de nagyon szeretem a klasszikus fotózsurnalizmust is. Bármikor szívesen csinálnám, azonban sajnos nagyon átalakult a média, nincs már igazi felvevő piaca, fóruma. Annak idején a Mai Napnál, ami egy minőségi bulvár napilap volt, simán odaadták a lap második, harmadik legértékesebb felületét, a középső átmenő oldalt, vagy a hátsó borítót egy jól sikerült fotóriport részére. Ez ma már sajnos elképzelhetetlen, az online világ felfordított mindent, azonnal tudni, látni akarunk mindent. A kicsit keserű hang mellett ennek van előnye is, a kép felértékelődött, gyakran sokkal fontosabb, mint az írás alatta.
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a felértékelődés akaratlanul is – de nem feltétlenül – együtt jár a minőség romlásával is. Ma már szinte mindenki fotós, akinek van egy gépe, vagy egy jobb telefonja. Az igazi szakma devalválódik általa. Ahhoz, hogy jó fotós legyél, hogy értékes és időtálló képeket hozz létre, a rengeteg szakmai- és technikai tudáson felül intelligenciára is szükség van. Az intelligencia 10 típusából szükség van a szellemire, az érzelmire, a verbálisra, a vizuálisra, a szociálisra és az önismeretire is. Szép hosszú lista. Ezek azok, amik a napjaink „fotósaiból” hiányoznak, ezeket nem lehet a boltban, vagy a sarki képzésen megvenni. Mindemellett öröm látni, hogy a mai fiatal fotósok között is alakulnak jó alkotóműhelyek, mint pl. a Pictorial Collective. Tudatosan építkeznek, jobbnál-jobb anyagokat tesznek le az asztalra. Minden esélyük meg van arra, hogy belőlük legyen a következő nagy generáció, ők legyenek a jövő Benkő Imréi, Kerekes Gáborai, Pólya Zoltánjai, Féner Tamásai, Korniss Péterei, vagy Stalter Györgyei.
Vannak hosszú távú projektjeid?
Mivel a koncertszervezés rengeteg időt és energiát igényel, nem tudok most új és hosszútávú személyes projekteken dolgozni, azokat tervezni. Van egy kis félprofi Fuji kamerám fix objektívvel, amit nagyon szeretek, azt viszem magammal minden kiruccanásra, hangulatokat rögzítek, pillanatokat lesek el vele. Nagyon jó a koncerteknél is, a hangpróba alatt, az öltözőkben tudok szinte észrevétlenül fényképezni vele. Ha pár napra elutazom, akkor is ezt viszem, és ezzel készítek „emlékképeket”, ami lehet akár elkapott utcai pillanat, vagy kicsit konstruktivista alkotás. Nagyon szeretek építmények alkotta vonalakkal, tömbökkel, árnyékokkal játszani, jó feszes, dinamikus kompozíciókat készíteni.
A természetfotózás sosem izgatott, valószínűleg azért sem, mert nincs hozzá türelmem. Ugyanakkor bármikor rácsodálkozom Salgado, vagy Ansel Adams gyönyörűséges tájképeire. Reneszánsz festmények fekete-fehérben. Mindketten abban varázsoltak, illetve Salgado a mai napig is teszi. Azon túl, hogy a fényekkel és az árnyékokkal játszanak, érzelmek vannak a képeikben, ettől is többek, mint egy átlagos alkonyati, vagy napnyugtai tájkép, amiket milliószám láthatunk. Az ő képeik beégnek, nem csak a retinádba, az agyadba is, és ott is maradnak. Két évvel ezelőtt tök egyedül, egy hátizsákkal és a fotós felszerelésemmel elutaztam egy hónapra Ecuadorba. Na ott olyan tájak és fények voltak, hogy elkapott a hév és rengeteg tájképet készítettem. Jártam a nemzeti parkokat, felmásztam ötezer méterre, a felhők suhantak alattam. Ezt folytatnám örömmel. Ha tehetném, azonnal indulnék.
A jövőről nyilván nehezebb beszélni egy ilyen helyzetben. Sokak szerint a világ alapjaiban változhat meg a koronavírus után, politikai, gazdasági, társadalmi és ideológiai értelemben egyaránt. Te mit gondolsz?
Egész biztos, hogy lesz sokféle változás. Arra szerintem most még senki nem tudja a választ, hogy mi lesz, mire számíthatunk. Remélem, főleg jó irányba fordul az emberiség, bár az utcán járva látok nagyon aggasztó jeleket is. A Teréz körúton, ahol lakom, van egy kis fegyverbolt. Mindennap ott sétálok el előtte a kutyámmal, és másfél-két hete azt látom a kirakatára kiírva, hogy a gumilövedékes fegyverek és a gáztöltények elfogytak. Ez eléggé kétségbe ejt.
Mivel az alaptermészetem optimista, inkább a jó oldalát nézem a helyzetnek. Felemelő érzés azt látni és tapasztalni, hogy milyen széleskörű összefogás alakul ki az élet különböző területein. Van szolidaritás, összetartás. Maradjon is így!
Neked személy szerint milyen céljaid vannak a közeli és távoli jövőre nézve?
Bízom benne, hogy a szeretteim, a barátaim, de még azok is, akikkel nem vagyunk jóban, egészségesen túlvészelik ezt az időszakot. Az élet és az egészség fontosabb bármilyen munkánál, pénznél, materiális dolognál. Ennél távolabbra most nem tudok és nem is szeretnék gondolni, tervezni.
Interjút készítette: Kocsány Kornél