BFF Interjúk – Keith Dannemiller

Az idei Budapest FotóFesztivál egyik várva várt kiállítása volt a „Callegrafía” vagyis „Utcagráfia”, Keith Dannemiller több évtizeden át készült sorozata Mexikóváros utcáiról. A projekt a fesztivál, a budapesti Mexikói Nagykövetség és a Red Door Gallery együttműködésében valósult meg, és a mexikói főváros utcáin eltöltött bő 30 év munkájának válogatását tárja a nézőközönség elé. Bár a pándémia alatt a galéria zárva tartott, jó hír, hogy a kiállítás már újra látogatható, egészen augusztus 31-ig! Ez örömteli alkalomból a fesztivál interjút készített az alkotóval az anyagról, az életéről és Mexikóról! Fogadják szeretettel!

Az áprilisi megnyitóra érthető körülmények miatt nem tudott eljönni. A válság végül egészen kegyes volt Magyarországgal, Mexikóban azonban már jóval súlyosabb a helyzet. Hogyan tölti ezt az időszakot és milyen a hangulat jelenleg Mexikóvárosban?
A mexikóiak és az itt élő külföldiek olyanok, mint bárki más – valaki fél, valaki magasról tesz a válságra, vannak szabálykövetők és olyanok is, akik semmivel nem törődnek. Mexikóváros vezetése szigorú szabályokat vezetett be, de mivel ezek nem kötelező erejűek, ezért nem igazán tudja betartatni őket. Büntetések sincsenek, úgyhogy az eredmény borítékolható: a világ egyik legfertőzöttebb országává vált Mexikó, és csak az elmúlt héten kezdett el csökkenni az új betegek száma. A helyzet persze továbbra is aggasztó.
Ami engem illet, március elején részt vettem a Festival of Memory szervezésében Chiapas állam egyik menekülttáborában. Azóta Mexikóvárosban vagyok, kvázikaranténban. Minden reggel sétálok egy nagyot, elmegyek a bankba vagy a piacra. Időm nagy részét azonban a lakásban töltöm, sokat dolgozom. Március eleje óta szánt szándékkal egyetlen fotót sem készítettem.

Az Egyesült Államokban született és nevelkedett, az egyetemen szerves kémiát tanult. Milyen út vezetett innen a fotográfiáig?
Gyermekkoromban több olyan befolyás is ért, ami predesztinálta ezt az életutat. Az édesapám hobbifotós volt, a családi eseményeket mindig dokumentálta a Kodakchrome diával megtöltött Argus C3 fényképezőgépével. Ezeket a képeket aztán pizsamában, popcornt eszegetve nézte meg az egész család, miközben a szobát betöltötte a diavetítő illata. A fényképek nézegetése tehát már egészen korán élvezetet nyújtott számomra. Voltak sztereónézőink is. Órákig tudtam csodálni az egzotikus helyeket és csodálatos tájakat bemutató, gondosan megalkotott 3D-s képeket. Előfizetői voltunk a LIFE és Sports Illustrated képes magazinokra. Mindezek folyamatosan táplálták a fotográfia iránti vonzalmamat. Biokémiai végzettséggel kerültem San Franciscóba, ahol szabadidőmben az utcákat járva fotózgattam. Érdekesség, hogy az első kamerámat a drogoknak köszönhetem. Egy barátom ismerősének pénzre volt szüksége, hogy visszajusson Tennessee-be. Tőlem kért kölcsön 150 dollárt, hogy füvet vegyen belőle és nyereséggel túladjon rajta. Adtam neki, de kértem biztosítékot. Odaadta Canon TL kameráját egy 50mm-es obival. Soha nem láttam többet.

1987-ben költözött Mexikóba, mert úgy érezte, valami nagyon hiányzik az életéből. Mi volt az?
Abban az időben Texasban dolgoztam fotográfusként, de teljesen elbizonytalanodtam a jövőmet illetően. Boldogtalan voltam a magánéletemet és a karrieremet illetően is. Egyre többet foglalkoztam politikai és társadalmi problémákkal Texasban és a környező országokban a közép-amerikai térségben. Amikor 1987-ben Mexikóvárosba költöztem, tudtam, hogy az életem gyökeresen megváltozik. Így is lett, és hálás vagyok, hogy mertem ekkorát lépni. A fotó segített abban, hogy jobban megértsem a várost és a mexikóiakat. Korábban semmit nem tudtam a helyről, úgyhogy a fotózás során fedeztem fel mindent vele kapcsolatban. Olyan kerületekbe is eljutottam, ahová kamera nélkül eszembe se jutott volna menni, sőt, nem is lett volna rá lehetőségem.

Minden értelemben nagy váltás volt ez. Mennyire volt más az élet Mexikóban, mint otthon? Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie, és milyen pozitív változások következtek be az életében?
Az Egyesült Államokban az emberek többsége teljes szívvel hisz az individuum jelentőségében. Azt hiszik, hogy az életükben minden saját maguknak köszönhetnek, és nem kellett nekik segítség sem az államtól, sem a társadalomtól vagy akár a barátoktól. Azt hiszik, hogy a saját hajunknál fogva kell kirántani magunkat a vízből. Ez a gondolkodásmód elszigeteli egymástól az embereket. Egyedül ülsz a kocsidban. A házban. Egyedül dolgozol. Mexikó, mint a legtöbb latin-amerikai ország, ennél sokkal kollektivistább társadalom. Az emberiesség és az élmények közös átélése a mai napig alapvető fontosságú. Az emberek együtt csinálnak dolgokat. A családi kötelékek és a rokonság nagyon fontos.
Én eleinte az Imagenlatina fotóügynökségnek dolgoztam. Rendezvényeket – tüntetéseket, gyűléseket, felvonulásokat – fotóztunk közösen. Együtt dolgoztuk és nyomtattuk ki a képeket. Együtt ettünk és ittunk a cantinában. Szabadidőnkben sokat csatangoltunk Mexikóváros utcáin a munkatársaimmal, ez idő alatt rengeteget tanultam tőlük a városról és arról, hogyan élnek itt együtt az emberek. Az itteni életem pont az ellentéte volt a texasi éveimnek, ahol minden értelemben egyedül voltam. Az új otthon kialakításának kihívásai ráébresztettek arra, hogy mit is akarok az életemtől és a karrieremtől. Amit sem a tanfolyamok, sem a munkatársak nem tanítanak meg, az az, hogy a jó kép iránti törekvésed előbb-utóbb visszavezet saját magadhoz. Ennek így is kell lennie. Humanista fotográfusként döntő fontosságú volt számomra ez a felfedezés. Az önfelfedezés útján számos olyan kérdésre kellett választ találnom, amely teljesen átformálta a világhoz való hozzáállásomat és saját szerepemet benne. Ez az út volt az én jutalmam. Hozzáteszem, még nem értem a végére, naponta tanulok valamit magamról a fotózásnak köszönhetően.

A mexikói évek alatt dolgozott napilapoknak, ügynökségeknek és számos politikai eseményt fotózott le a régióban. A „Callegrafía” ezzel szemben egy mélyen személyes projekt. Miért kezdett bele és hogyan talált erre időt a napi munka mellett?
A szabadúszó fotográfus sajnos nem mindig annyira elfoglalt, mint azt sokan gondolják. Sok időm maradt arra, hogy egyedül is felfedezzem, felkutassam a várost, az utcákat és az embereket. Az időmet szándékosan alakítottam úgy, hogy mindig beleférjen egy kis személyes fotózás. A túléléshez, lelki egészségem megőrzéséhez is kellett ez. Fotóriporterként sok külső igénynek kell megfelelni – megköt a sztori, megkötnek a szerkesztők és az utasításaik, megköt a riporter, aki egy bizonyos képre vágyik stb. Állandó és nagy a nyomás, muszáj, hogy meglegyen „a” kép. A „Callegrafía” mint projekt teljesen más élménnyel ajándékozott meg. Amikor fotóztam, szabadnak éreztem magam, csak figyelnem kellett arra, hogy mit akar nekem mesélni az utca. Figyeltem a kamerám előtt kibontakozó jeleneteket, és a megfelelő időben és helyen reagáltam rájuk. Igyekszem láttatni mindazt, amit nekem az utcák mutattak. Kell ehhez egyfajta elmélyülés, a jelen pillanat megélése, máshogy nem lehet összerakni a városi ökoszisztéma egyes darabkáit. Amikor minden egybecseng, az élmény egyenesen túlvilági! Mintha nem is lenne nálad gép, a látás folyamata pedig a kezdet és a vég egyszerre!

A sorozat képei kevés kivétellel Mexikóváros történelmi központjában (Centro Historico) készültek. Miért csak ott?
Mexikóváros nem egy homogén metropolisz. Sok különböző város fér meg itt egyszerre. A történelmi városrész fotó szempontjából a legizgalmasabb környék. A szürreális és a hétköznapi véletlenszerűen találkozik itt egymással, kezet fognak majd vállvetve, legjobb barátokként távoznak. A képeimre jellemző, hogy megkérdőjelezik azokat a dolgokat, melyeket normálisan alapvetőnek tekintünk. Mindezt a tárgyak, emberek és terek szokatlan egymás mellé rendelésével érem el. (A Centro Historico nagyszerű terep egy ilyen munkához). Ez szükségképpen valamiféle feszültséget teremt a nézőben, mert a képek nem mindig hozhatók össze a valósággal. Eme pillanatnyi zavar arra készteti az embereket, hogy alaposabban is szemügyre vegyék a képet, és a látszólagos rendetlenséget valahogy mégis értelmes rendszerbe foglalják. A sorozat képeinek köszönhetően én és a néző is más szemszögből láthatja a világot.
Fotózgattam egyébként más negyedekben is, de a Centroban található meg az az energia, ami az én stílusomhoz illik. Máshol nem nagyon. Mexikóváros a világ egyik legnagyobb települése, vannak biztonságos és veszélyes környékek is. Jártam az utóbbiakban is, volt hogy megvertek és kiraboltak. A megszerzett tapasztalatok birtokában ma már nagyjából tudom, hova mehetek és hova nem. Ha mégis el kellene látogatnom egy kevésbé barátságos környékre, vinnék magammal egy helyi segítőt idegenvezetőnek.

Több mint 30 éven keresztül egyetlen környéken fotózni nem kis elkötelezettséget és kitartást kíván. Kihívás lehet újra és újra friss szemekkel tekinteni a városrészre. Ön még soha nem érezte a kiégés jeleit?
A Centro Historico végtelen realitását az idő folyton újra írja. Nekem csak annyi a dolgom, hogy ezeket a finomságokat észre vegyem és megörökítsem, és remélhetőleg megmutatok valamit abból is, hogy külföldiként micsoda megfejthetetlen rejtély számomra ez az ország. Igen, bő 30 éve itt élek már, se semmit nem tudok Mexikóról. Ezért is látogatok gyakran a történelmi városrészbe. Mindig kihívás számomra. És nem azt akarom bemutatni, hogy milyen a környék, hanem hogy ÉN hogy látom azt. Ezért leszek izgatott, amikor felszállok az odavezető buszra, mert tudom, hogy más arcát látom majd, mint a legutóbbi alkalommal. Mindez az embereknek köszönhető. Fotográfiai értelemben nem annyira érdekel a Centro építészeti stílusa. Az épületek szép hátteret szolgáltatnak a képeknek, de azokat nem a tér köré szervezem. A fényekre sem figyelek annyira. Nyilván mindig tisztában vagyok a fényviszonyokkal, de azokat egyszerűen csak elfogadom, és megnézem, milyen energiák jönnek létre közte és a kép szereplői között. Amikor azt érzem, hogy kiégtem, tartok egy szünetet vagy elkerülöm az adott környéket. A jelenlegi, COVID-19 miatti szünet valószínűleg jót is tesz nekem, és újult erővel fogok visszatérni az utcákra.

Ilyen hosszú idő alatt már tapintható Mexikóváros fejlődése, változása. Ön mit vett észre ebből? Mit hiányol a múltból és milyen változásokat üdvözöl?
A Centro Historicóban készített fotóimon egyértelműen látszik, mennyit változott a város az elmúlt három évtizedben. S míg ez az antropológiai vonal is tetten érhető a munkámon, egyáltalán nem ez a célom. Azt szeretném bemutatni, hogy ebben a nyüzsgő városi környezetben hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz és az őket körülvevő fizikai térhez. Az ebben a kapcsolatban jelen lévő változások sokkal finomabbak és fényképeken nehezebben bemutathatók. Remélem, a fotóimból azért átjön egy érzés a mexikóiakról és a város „mexikóiságáról”, annak egyedi sajátosságairól.
Fontos emellett az is, hogy fotográfusként hogyan változtam. Máshogy mozgok ma már a kamerával. Többet beszélek az emberekkel az utcán, és nyitottabb vagyok arra is, amit és ahogyan csinálnak. Kevésbé vagyok maximalista, már nem a tökéletes képkivágást keresem, és nem ügyelek arra, hogy minden képelem tökéletesen a helyén legyen. Megpróbálok nagyobb összhangba kerülni a jelenettel, az ottani energiákkal, vagyis azzal a pillanattal, amelyet éppen átélek.

Kik a legnagyobb példaképei az utcai fotózás területén?
Joel Meyerowitz, Saul Leiter, Garry Winogrand, Cig Harvey, Robert Herman és Gus Powell.

Ha ki kellene választania egyetlen képet a Callegrafía sorozatból, amely a legközelebb áll a szívéhez, melyik lenne az és miért?
A kiállításon bemutatott képek közül a kedvencem az alább látható fotó. Egy férfi támaszkodik egy bolt kirakatának, karját és kezeit felemelve tartja magát egy próbababa előtt, melynek nyitott tenyerei lefelé néznek. A címe: „Megváltásra várva”. Katolikus neveltetést kaptam. A templomok tele vannak szenteket, szüzeket és Jézust ábrázoló szobrokkal. Az ablakban látható babának ezekhez hasonló kisugárzása van – befogadja, elfogadja a bűnbe esőt, aki megváltásra vágyik. (Isten a tanúm, nekem is szükségem van rá). A férfi testtartása spirituális megtörtségről árulkodik, mintha megbocsátást majd megváltást kérne – egy divatosan felöltözött próbababától! Az egész jelenet olyan, mint a katolikus templomban láthatók utcai változata. Már csak az égő gyertyák hiányoznak a szobor elől.

Mik a tervei a jövőre nézve? Folytatja a fotózást Mexikóvárosban, vagy esetleg más célpontok is tervben vannak?
Életem végéig fotózok a mexikóvárosi történelmi negyedben. Munkásságom meghatározó projektje ez, és az is marad… Insallah! Van egy másik projektem North Carolina államban, amelyet 2017-ben kezdtem el. Ebből tervezek majd egy nagyszabású önálló kiállítást „HomeSweet, Homeland” címen. A sorozat olyan témákat érint, mint az otthon, a szülőföld, a hovatartozás, az identitás és a gyökértelenség. Hamarosan megjelentetnék egy könyvet is a palesztin Intifádáról készült képeimből és gyűjteményeimből. Jelenleg épp egy kiadót keresek hozzá.

Magyarországra nem tervez látogatni? Mit üzen azoknak, akik itt Budapesten meglátogatják a kiállítását?
Nyitottak Magyarország határai? Ha igen, küldjenek egy repjegyet és másnap már ott is vagyok 🙂 Viccet félretéve, nagyon szívesen ellátogatnék Budapestre és fotóznék az utcákon. Remek lenne!
Akik meglátogatják a kiállításomat, azoknak azt üzenem, hogy „köszönöm”. Ha megnézik a képeket, gondoljanak arra, hogy ezek a fotók nem azt mutatják be, hogy milyen a történelmi központ Mexikóvárosban, hanem hogy én hogy látom azt. Talán egyetértenek majd, hogy a városról egy olyan tág képet festettem, amilyet érdemel – egyszerre van jelen a szép, a tökéletlen, a szent, a profán, a működő és a hibás. Remélem, élvezik majd annyira, mint amennyi örömet okozott nekem az elkészítésük!
És ha már itt tartunk, szeretnék még köszönetet mondani mindenkinek, aki segített a kiállítás létrehozásában ezekben a nehéz időkben. Köszönöm a mexikói nagykövetségnek Budapesten, Alejandrónak, Angelikának és munkatársainak. Köszönöm barátomnak, David Nájera nagykövetnek, illetve Tim Nugent-Head-nek a Red Door Gallery-től. Kreativitása és állhatatossága eredményezte, hogy a galéria zárva tartása alatt is meg lehetett tekinteni egy videót a kiállításomról. Ezer hála mindenkinek!

Interjú: Kocsány Kornél