BFF Interjúk – Benkő Imre

Szokatlan időket élünk, az első kérdéseim ezzel kapcsolatosak: Hogy vagytok, hogyan viselitek ezt az időszakot?
Gyermekeink segítő támogatásával, gondoskodó figyelmükkel jól megvagyunk. Rohanós évek után az itthon töltött napok lehetőséget kínálnak a lassításra, meditálásra, elgondolkodhatunk életünk elfeledett kalandos utjairól…

Milyen a kapcsolatod most a fotóval?
A fotográfia most is a mindennapjaim része, a terjedelmes archívumom kevésbé ismert régi kontaktjaiból szemezgetek, sokrétű tanulmányutam, az emberi megismerés évei elevenednek meg, a képek gondolatokat inspirálnak…
Néhány „karantén” fotót is késztettem, de megörökítem a szokatlan távolságtartó családi kerti találkozásaink emlékeit is.

Te is részt vettél a Fotográfusok az egészségügyért online fotóaukciós kampányban, amelynek bevétele az egészségügyi dolgozókat támogatta. Az aukcióra ajánlott képed egy fiatal kalkuttai fiú portréja Indiából. Mesélnél egy kicsit a képről és erről az indiai utazásról?
A világ nagyvárosainak nyüzsgő élete régóta érdekel, negyven éve már pár napot fényképeztem Delhiben, kis ízelítőt kaptam az indiai életformáról.
Olasz Tamás fotográfus barátom 2010-ben felhívott, számomra „Kalkutta” volt a hívó szó, majd Tamás fiatal segítőjével hármasban egy hónapig barangoltunk India különböző városaiban.
Utunk során Kalkuttában, Váránasziban, Delhiben és a Gangesz-deltában az emberi létezés mélységeit közelről láthattuk, portré fotóimat az adott környezet díszletei között készítettem. A fiatal kalkuttai fiúnál a ragyogó szemek láttán közelítettem.

Nemrég nyílt volna KUBA – Utak című kiállításod az Artphoto Galériában, amely az idei Budapest Fotófesztivál programjainak egyik fénypontja. Négy alkalommal jártál Kubában (1978, 1985, 1989, 2006), az itt készült képekből állt volna össze ez az önálló, fekete-fehér képekből álló kiállítás.
Az Artphoto Galériában az ígéretek szerint a világjárvány megszűnése után látható lesz a Kuba kiállításom, összesen 45 különböző méretű bekeretezett analóg nagyításom várakozik a bemutatóra, most ezekből látható itt néhány fotó.

Kuba bolygónk egyik legpezsgőbb országa, harsogó színekkel, amelyek a kultúra alapvető részei. Nem csábított a gondolat, hogy színesben fotózz?
Hosszútávú sorozatokban, fotóesszékben gondolkodom, a fekete-fehér vizuális álomvilág foglalja egységbe szubjektív korlenyomataimat. Mindig csak szórt fényekben találok rá jelentéssel bíró arcaimra, sajátos hangulatokra.
Alkotóként fontos számomra: a folyamatosan változó látványvilágból kiszakított képkonstrukcióim filmre készüljenek, amik egyben hiteles bizonyítványai a kézműves analóg nagyításaimnak.
Egyébként minden utamon fényképezek színesre is, ezek egyre inkább naplószerűek, ilyenkor tudok színekben gondolkodni, kifejező fotók is születnek, de csak az archívumom számára.

A hetvenes évek végén jártál először Kubában, utoljára pedig szűk 30 évvel később, 2006-ban. Mennyit változott az ország ezen idő alatt?
A falakon a szocreál falfestmények 2006-ra már megkoptak, de a kubai emberek közvetlensége, életformája nem sokat változott. A Fidel és Che kultusz még mindig nagy volt, Olasz Tamással már családi szállásokon lakhattunk, a ház asszonyai főztek nekünk, kézről kézre adtak minket a különböző városokban, amelyek főutcáin már jómódú turisták is szivaroztak…

Életed során rengeteg közeli és távoli országba eljutottál már, az Utak című fotóalbumod a kalandjaid során készült képeket tartalmazzák (köztük a kubai felvételeket). Melyek állnak a legközelebb a szívedhez?
Fiatal fotográfusként 1976-ban meghatározó élményem volt Vietnámi utazásom, a háború utáni újrakezdést fényképezhettem, bebarangolva az ekkor egyesülő északi és déli országrészeket.
1984-ben először a kulturális forradalom után egy hónapig ismerkedhettem az akkor még földszintes, kerékpáros Peking és környékének életével.
Később kíváncsiságom elvitt több ázsiai országba, kamerámon keresztül tanulmányoztam különféle kultúrákat, életmódokat.
Az elmúlt években Wei Xiang festőművész, fotográfus barátságának köszönhetően Kína különböző tartományaiban fényképezhettem, megfogott a hatalmas ázsiai ország lakóinak sokfélesége, titokzatos kultúrája, a robbanásszerű gazdasági fejlődés, ahol sokmilliós felhőkarcolós városok születnek.

Van-e olyan ország a bakancslistádon, ahová még mindenképp el szeretnél jutni? Vagy inkább olyan hely, ahova visszavágysz?
A változó jelenségekre figyelve eddig sok országba visszamentem, egy globális korkép vizuális lenyomatait kerestem.
Futamidőm végén járva örülnék, ha még tízedszer is visszamehetnék Kínába, befejezni a látásomra formált találkozásaim gyűjteményét, majd szeretném fotóesszé albummá szerkeszteni.

Min dolgozol jelenleg és milyen terveket dédelgetsz a jövőre nézve?
Az idén több kiállítási meghívást kaptam, amik a járvány után esetleg mégis aktuálissá válhatnak, ezek mindig gondos tervezéseket, technikai feladatokat adnak.
Az új munkáim szerkesztése, nézőképek, nagyítások előkészítése, az archívumom rendezgetése… – szerencsére sosem unatkozom. Folyamatosan bővülő hosszútávú munkáimból különféle könyveket tudnék tervezni, jó volna például a SZIGET évtizedekből egy összegző új kordok albumot szerkeszteni…

Mit gondolsz, mennyiben változik majd a világunk a jelenlegi, sok szempontból rendhagyó válság következtében?
A várható változásokat nehéz megjósolni, de ha sikerül megfékezni az egészségügyi vészhelyzetet, az emberiség kis megtorpanással, bizonyára hamar újra felpörgeti életmódját, mint minden válság után…

Egy kis különlegességgel is készültél így az interjú végére.
Igen. Zsolt fiam blues zenéjével, a HORIZON panoráma fotóesszémből most elkészült videóval szeretném köszönteni az otthon maradókat.

Interjút készítette: Kocsány Kornél